Van egy fiú, épp csak 40, a kettővel ezelőtti teremből jött utánam.
Egész nap ül, ha nem kocsiban, asztalnál; aztán meg eszetleneket emel, a kettő között pedig kevés az átmenet.
Évek óta nem jó a dereka, pár hete beinjekciózva jött el. Semmi komoly, „csak” a szokásos: korral kopó porcok, meglepetésszerűen érkező fájdalom, elérhetetlen cipő, nyugdíjas reggeli merevedés: DEréktájon.
4 (!) edzés után szóba került, hogy most már aztán húzzunk bele, mert ez még mindig nem spárga és most már igazán nyújthatnánk ‘detényleg.
Mondom GY., úgy emlékszem, hogy a derekadat céloztuk be, és persze mindent lehet (idővel), de mondd csak, mennyit fájt azóta a derekad, vettèl be gyógyszert?
Háááát, azóta igazából egyszer sem.
Történt-e bármi változás ezen kívül?
Most hogy mondod, így ahogy az előbb csináltuk, évek óta nem tudtam lehajolni.
És akkor itt szétterült bennem egy langymeleg mosoly, két másodperc múlva meg benne, rajta is.
Láthatatlanul lopakodó, jéghegynyi csodák ezek, amik pont azért nem tűnnek fel, mert nem mérhető, nem harsány, nem hangos, és ha nem csattansz neki, talán fel sem tűnik.
Volt már ilyen, akkor egy lány mesélte opálos tekintettel, hogy rá az anyukája szólt mozdulat közben, hogy Zsuzsikám láttad, hogy mit csináltál? És Zsuzsikámnak nem tűnt fel közben, mert ilyen az, ami jó és működik, mert áramló, amire rásimulunk; mert abban nincs megakadás sem fejben, sem testben.
Szóval itt nem beach bodyt csinálunk, hanem life bodyt.
Nem nyújtunk orrvérzésig, hanem együtt dolgozunk azon, hogy aztán Te egyedül dolgozhass magadon úgy, ahogyan az méltó, minőségi és ‘God bless: határtalan.
