..ha a hajnal
valami váratlan helyen ér, ne szégyellj élvezkedni
én megtanultam a metrón nyújtózkodni, avatatlan szemnek szemérmetlenkedni, kevesebbel beérni. Lehetne ez megalkuvás, de ahogy egy nagyon okos embertől hallottam minap, a kompromisszum és a megalkuvás közti különbség az érzelmi elégedettség.
Boldogságot tud-e okozni a lehetőségemre álló dolog megélése, örömöt tud-e nyújtani, amire épp képes vagyok, tudok-e a jelenben szépséget találni?
Ha a távoli cél vágya vagy hiánya felülírja az aktuális edzettségi/boldogsági/kiteljesedési szintem, úgy bizony nem fogom élvezni a csodás madárcsicsergés-, de még a szintenyári napfény simogatását sem az egyébként egyre korosodó fejemen.
Ha vannak időszakok, amikor flottul áramlik az élet, és van, amikor kevésbé, csak az összes kézzel-lábbal festők minden lábujjával és kézujjával tudnám megszámlálni, mikor lehetne oka bárkinek is a megrogyásra.
De amit biztosan tudok, hogy a nehézségben megragadni csak egy irányba lehet, fejjel előre, és gyorsan lefelé, viszonylag visszafordíthatatlanul.
Ha fáj a könyököm, tehermentesítenem kell, de legalábbis elvezetni róla a feszültséget, mert két lábam még akkor is van, az ugrálgatásból pedig egy ponton úgyis nevetgélés lesz, dafke.
Mert ha mégis elviszi a fókuszt a hideg hiány, a lelket befelé szippantó űr, akkor tudatosítani kell, hogy rajtam kívül azt más be nem töltheti; botorság lenne várni a megfelelő méretű és alakú kirakóst, hogy magától berepüljön, a teniszmentes könyökkel és sült galambbal együtt.
Sem a kockahasat, sem az őzikelábat nem adják ingyen, de még az instant beachbody is sorba áll.
Megtalálni az inspirációt a rendelkezésre álló dolgok között művészet, és van, akinek ez évtizedekig tart, de akkor is lehetséges.
Lesz itt még erőkézállás, lesz itt még pungu majurasana, pongo pongói páva, és ameddig nincs, addig meg napfényes ugribugri és viháncolós futi.
Lassan törölközős-stoppos korba lépve bátran idézhetem Vonnegut-ot, mert valahol én is azt hiszem, hogy „az emberi élet célja, akárki irányítja is, hogy szeresse azt, aki épp ott van, hogy szeresse”.
A szomszédomban egy életre szóló kapcsolat fejeződött be és azért nem szerelmet írtam, mert ami 63 évig kitartott, annak biztosan nem most lesz vége. A test megtörik, végső soron minden elmúlik, és ha az a drága emberi lény, aki most itt maradt magányosan, utána nem hal a párjának, annak csak egy oka lesz: a szelíd meghajlás az elkerülhetetlen történések előtt, amik így vagy úgy, de ebbe a mostba vezették.
Tudni a hiányosságaink, erőt kovácsolni az esendőségünkből végtelen hatalmat ad: mert akkor már nem csak tüzet és leget lehet hajlítani, hanem önmagunk legmerevebb részeit is.
Mindenkori hamvainkból feltámadva hajtogassuk bátran a testünket, mert amíg nem vagyunk lelketlen fenevadak, addig a szellem is követi, és amennyire megengedők tudunk lenni bent, pont olyanok leszünk kint is.
