A közelmúltban számos állatismerősünk pusztult el. Hogy ők valóban barátok voltak, azt a „meghalásuk” okán érzett veszteségélmény, az azóta is kitapintható markáns hiányérzet bizonyítja.
Közepesen hosszú életem során több szőrmók társam is volt, és mivel én csak a földi porhüvelyük temettem el, mély meggyőződéssel hiszem, hogy valahol máshol most is fényezik a környezetüket.
Mert egy Társ, ahogy az életben, úgy a sportban is társ -jelenlétével tanít folyamatosan, még ha erre csak később jövünk is rá.
Az egyik legerősebb korai emlékem- lehettem legalább 6éves-, hogy veszettül tekerek a lakótelep másik végébe a törpeméretű, extra menő sárga camping bringámmal, mert a költözésünk okán nem sokkal ezelőtt urbánussá vált skót-német juhász kutyánkat elütötte egy autó. Én már csak arról értesültem a vezetékes telefonon leadott ugatóláncról, hogy menjek gyorsan a nagymamámék kertjébe, ha még látni akarom Csubit (a család másik részének Samu, de én már akkor is következetesen a Star Wars Fan Side-hoz tartoztam), mert nem lesz ennek jó vége. Hát tekertem, a fenekem a közelébe se került az ülésnek, soha akkora munkát nem adva a combjaimnak, de a tüdőmnek se talán. Mire odaértem, már csak a szomorú tekintete maradt a mancsokon, a kutyaólból utoljára kitekintő házőrző az azóta is utálatos nagy zöld legyekkel.
Nem hittem, hogy megakadályozhattam volna, ha gyorsabb vagyok, de kicsit talán mégis.
Lizikével nem lehetett futni, szép kora és reprodukcióra való hajlamának teljes hiánya miatt került hozzánk pár évvel később. Csámpás volt és kegyetlen gáztermelésű kis törpe snauzer, de igazán szeretett sétálni, még ha gyakran vontatni is kellett. Gyorsulásra való hajlama csak akkor derült ki, mikor a póráz lekerült róla, akkor ugyanis ismeretlen vidékekről és kilométerekről is elkezdett soványdisznó vágtában hazafelé sprintelni, a mindenkori lakóközösség legnagyobb örömére.
Szomorú vége lett a vég előtt, mert bár megtalálta őt a szerelem és az anyaság örömei is, kihordani és felnevelni már nem tudta az utódait; még ha karmikusan óriási lépést is tett meg a terméketlen, haszontalan tenyészkutya léttől a családi kedvenc és kutyaanya létig.
Középiskolás lélekkel már másképp viselt meg az elvesztése és a halál közelsége, ezért terápiás jelleggel kaptam egy pótlék lényt, akit bármennyire is próbáltam megvetni pótsága okán, nagyjából 8 percig bírtam nem szeretni. Déneske csodálatos keverék volt, lehetetlen vörös szőrrel, szétálló lapátfülekkel, és savószínű szemmel, olyan csámpás fogsorral, amit leginkább csak kitalálni lehet. Sérült volt belül és kívül is, haszontalansága miatt fejszével próbálták rövidre zárni a költséghatékonysági kérdést, amit a 10 kg-s teste jelentett. Szemfülessége miatt azonban csak a farkát hagyta a hálátlan simabőrűnél (vidám helyen laktunk, na).
Én szerettem az összes tökéletlenségét, ő meg örök hűséggel kezdett hozzám tapadni, bármi áron. Ekkor már sokat futottam, majd minden hétvégén versenyen voltam, de amikor nem, együtt caplattunk az erdőben. Dinikém pórázt sosem látott, nem is kellett neki, pedig talpig férfi volt, számos elhintett írmagja bizonyíthatja.
Sífutáskor imádott a lécnyomban mögöttem vágtázni, de az elől rohanó porhó szippantást sem vetette meg. Volt egy olyan fantasztikus skillje: hogyha véletlenül egyedül indultam meg az erdőnek (ez tizenévesen nehéz lélekkel gyakran esett meg), egyszer csak ott termett, és a legnagyobb természetességgel követett bárhová vagy ült be az ölembe világbéke fahéjas csiga pozícióba.
Az ő vége lett a legszomorúbb, amire csak tizenévekkel később eszméltem, mert akkor egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a fájdalom luxusát: bennem legalább száz kullancs volt életem során, benne kevesebb, de az utolsó renoválhatatlan károkat okozott.
Mikor elmentem egyetemre, voltak otthon kutyák, de én már sem kötődni, sem hazamenni nem akartam nagyon. Diploma utáni felnőtt életem egyik első döntése volt egy menhelyi torzonborz testközelbe és méltó társsá emelése, közel 15 évre. Bendegúzkáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, mert aki találkozott vele, tudja: együtt fejlődtünk, értünk nagyon sok szempontból csodás lénnyé. Természetesen ő is gyönyörű volt, de míg az elején csupán a külsejével tarolt, élete nagyobbik és hátralévő részében a belső fényével vakított el mindenkit. Süldő korában bejártuk Tolnát-Baranyát, lehetett vele vonatozni, buszozni, sátrazni, ásatáson sírokat szaglászni, sziklamászáson merészen falnak vágtázni. Látogattunk buddhista kegyhelyeket és akroyoga-ztunk, és mikor már nem futottunk, rendületlenül cipeltem minden lépcsőn, mert akkor már számított minden mozdulat.
Két gerincműtétből és két bénulásból jöttünk ki, megtanultam a heg- és ingermasszázst és hogy napi 10-12 óra meló mellé hogyan lehet mégiscsak 2x 1 óra kutya rekreációt beépíteni úgy, hogy az élet mellett a sport is megmaradjon: izzadságszag és muszáj nélkül. Lehetőséget látni minden szenvedelmes pillanatban, értékelni mindent, ami megmaradt, betakarni a fülünkkel és a szívünkkel a világot. És a végén hálásnak lenni mindazért, ami annyira hiányzik, hogy valahol mégiscsak belehalsz, de ragyogó szívvel, zokogva.
Utána azt mondtam, vége. Nincs egy négyzetmiliméter a szívemben, ami nem heges, ami nem szottyos, amit még meg lehet rágni. Hónapokig építettem vissza magam, gyilkos edzésprogramokkal, luft nélküli tennivalókkal, gondosan kerülve a kedvenc helyeinket. De aki egyszer tetováltatott, tudja milyen ez: a virtuális térben megjelenik egy elképesztően nagy fej, egy megejtően bájos tekintet és tudod, hogy elvesztél. Hogy a lábamról ledöntött az elemi erővel feltörő szeretet-fájdalom koktél, még az oldalt is azonnal letiltottam. Jusztis kell az öreganyám térgye kalácsának még egy kutya, pláne fókatestű 30 kilós harcikutya (haha). Hónapokig kitartottam, az összes tonglent az ismeretlen lamantin gyerek felé irányítva, hogy az ő boldogsága is férjen be az összes érző lény közé, kerüljön a legjobb helyre légyszi-légyszi.
Egyszer még láttam, beúszott az üzenőfalam és a perifériás észlelésem határára, de Bendegúz még velem volt; hiába temettem el a saját kezemmel egy viharos őszi éjszakán. Majd amilyen hirtelen kizártam, úgy robbantott a kistehén tánczenekar: egyik éjjel álmomban jött, látott és győzött. Ismertük egymást és nem értette, miért tettetem, hogy nem. Reggel mondtam: pakolunk, kutya lesz. Menni kell a menhelyre, még ha jelentős áldozatokkal kell is számolni (aki fontos, úgyis marad).
Azóta itt van, hömbölög, ha kell, ha nem, úgy csinál, mint egy rettenetes, aztán érintésre meg szétfolyik. Már lelassul fényképezéshez is és nincs kevesebb egészségügyi problémája, mint egy átlagos rohadt betegesnek; de hát mit ne tennénk meg a szeretteinkért, nem dede?
Futunk, bár kevesebbet, mint két éve. Kirándulunk, most többet mint az elején. Kacsát vadászunk, botot cipelünk, plüsst trepanálunk, gyúrunk termekben -bátor szívűek mellett, pihenünk aktívan, gurméskodunk Alain Delon. Dündü lénye kevésbé finom vagy megfontolt, mint Bendegúzé, viszont elemi erővel tarol le mindent: harsányan boldog és hangosan elégedett.
Az évek során velük változtam én is, idomultunk egymáshoz és lehetőségek mentén lavírozunk azóta is. Amit nem tudtam megtenni tizenévesen Déneskéért, azt Bendegúznak adtam meg. És amire nem volt lehetőségem huszon-harmincasként Bendegúzka mellett, azt most Dundus élvezi ki. Körforgás van, fejlődés, megélés és megértés -és ha szerencsések vagyunk, csodás társak mellett.
Szóval mit adtak nekünk a rómaiak? A felelősség, bizalom, hűség, megértés, kölcsönösség, elkötelezettség, összetartozás, fegyelmezettség, szeretet, béke, boldogság, vidámság, elfogadás, elmúlás, mélyreható ismeretek (mozgásszervi és belgyógyászati-, immun- és allergológiai problémák, reumatológia és ortopédia) mellett semmit. Esetleg time-management-et, trauma- és kríziskezelést, tanatológiát és spiritualitást, önismeretet, önfegyelmet.
Ja, meg napi 15-20.000 lépést.
Minimum.
Békét az elmenteknek, boldogságot az elhaladóknak, örök vágtázást a legszebb mezőkön nyargalászóknak: Borisz, Jimbo, Manci, Marley, Sammy, Jennyk, Rory, Csillag, Bori, Nelly, Fülöpke, Borsó, Zeni, Bendegúzka, Déneske, Lizike, Dorka, Panka, Buci, Leon, Csubi, Bella, Vilma, Kokók, Elza
