Az év végéhez közelítve mindig elindulok kicsit befelé, és talán más is így van ezzel: ha ügyesek vagyunk, itt lehet elcsendesedni, bárhogy is tilinkózik a száncsengő vagy Mariah Carey.
A hálószobából szelfiző és az ‘azonnal-mindent-és-most’ korban születetteknek elképzelhetetlen lehet az az információ- és dopamin csendes időszak, amikor pl. este nyolc után nem telefonáltunk. Nem hogy nem bombáztuk egymást éjfélkor mémekkel, de minden tekintetben tiszteletben tartottuk egymás magánszféráját; mert volt ideje a pihenésnek, volt családi idő és sokszor még hétvége is.
Nem kívánok naftalinszagú kesergős-siratósba átcsapni, mert nem volt minden jobb régen, de valahogy a határaink másképp voltak -és most nem a vasfüggönyre gondolok.
Persze aki nyit bármilyen online megjelenés felé, az számoljon a minden irányból érkező és sokszor túlzó ingerárammal; elektrosokkos állapotba kerülés esetén viszont érdemes önkritikát gyakorolva levonni a megfelelő konzekvenciát.
Mert mindenkivel csak annyit lehet megtenni, amennyit hagy.
Ha pedig súlyosan elszúrtam- mert én tutira, akkor érdemes átgondolni, milyen kommunikációs és egyéb felületeket hagytam nyitva, mire kondicionáltam magamat és a környezetemet.
Személyes tapasztalásaim alapján több ember összefogásához mindenképp kell egy ugatólánc: a kommunális informàlis út erre egy csoporton belüli beszélgetés lehet (NEM, nem csoportos chat), az érdemi, személyes kommunikáció viszont csak emailen történhet.
A chat nem csak azért alkalmatlan hivatalos/szakmai ügyek intézésére, mert elveszik, visszakereshetetlen, de én személy szerint 0-24h segélyvonalat sem üzemeltetek.
Ha engem valaki megkeres egy adott problémával és azt pár összetett mondatban leírja, ugyanilyen tisztelettel válaszolok neki szintén pár mondatban, amint és ahogy időm
engedi.
A „szia”, „mizu”, „lehet egy kérdésem” és az „ez érdekel” kinyilatkoztatásokra nem válaszolok. Nem csak azért, mert a „mire gondolt a költő” típusú, merőben szabadon értelmezhető kérdések, kijelentések, hanem mert ezek olyan élő kommunikációra kényszerítő gombok, amelyekre nincs kapacitásom.
Vannak jól bevett formái az emberi kapcsolódásnak, amelyek a köszönésen, bemutatkozáson, kérésen/kérdésen kívül egyéb cirádás elemeket is tartalmaznak, és mivel idestova legalább kétezer éve hasznosnak bizonyultak, talán megéri éltetni őket még egy kicsit.
Nagyon gyorsan és nagyon sok minden változik, de ha fogyasztó droidként viselkedsz, már nem leszel igazi kisfiú, Pinokkió.
Helye van a közösködésnek és helye van az elvonulásnak. Értsük-, tartsuk- és élvezzük ezen értékeket, amikor annak ideje van.
Kevés szabadidőnk minőségi eltöltéséhez merítsünk ihletet belülről: ha elhatározásra jutunk valamiben, tegyük meg; de ha még döntést sem tudunk hozni, ezzel igazán ne nyúzzunk másokat.
A kölcsönösségi kultúra és karmikus fagyi 0. nemes igazsága ( ‘do or do not. There is no try.’) szerint ugyanis pontosan ugyanazt kapjuk vissza, amit mi magunk indítunk útnak, a beletett szándékunkkal, tiszteletünkkel vagy épp annak hiányával.
Úgy hiszem, ebben az időszakban vagyunk most.
Csendesüljünk, mérlegeljünk, nyugodjunk megfele.
És hogy valami sportértéke is legyen a dolognak, íme egy grátisz propriocepciós tréning szabad felhasználásra:
-kösd össze a megfelelő elemeket félig becsukott szemmel és hajtsd végre az adott ismétlésszámú gyakorlatot egy lábon.
