Túlvagyunk a màsodik làbas workshopon, ami az eddigi visszajelzések alapján még jobban sikerült, mint az első.
Mindenkori csodálatom tárgyai azok az emberek, aki idejüket bármilyen self building-re (akár testi, akár lelki), pragmatikus tudás megszerzésére (ahogy bent, úgy kint) vagy akármilyen nem kész (finomított/előrágott/vég-) termék vagy szolgáltatás megvásárlására szánják.
Az idő kincs, és ahogy egyre kevesebb lesz belőle, értékelődik fel a kevés is.
Persze nem elhanyagolható az sem, hogy akut probléma esetén indokolt lehet egy olyan ambuláns segédeszköz, mint a köpöly, gyógymasszázs, vagy bármilyen manuálterápia; de ki az, aki örökké mankóval akar élni?
Hiszek a személyes felelősségvállalásban és nem mások hibáztatásában, a halászatban és nem a halban, és abban is, hogy ha valaki nem tudja 2 mondatban összefoglalni a dolgok lényegét vagy elmagyarázni egy gyereknek a kvantumfizikát, az nem biztos, hogy igazán érti.
Szerintem a hétvégék hősei azok az anyukák, apukák, nagymamák, fiatalok és még fiatalabbak, akik az idejüket és energiáikat nem sajnálva önfejlesztenek, tudást és tapasztalatot gyarapítanak; akik nem mástól várják a megsegítést, hanem maguk felé fordítják a mutatóujjukat, egy olyan új mintát megrajzolva ezzel, ami érdemessé válik a továbbörökítésre (ekképp persze éljenek a mindenkori Társak is, akik bázist, hátteret biztosítanak).
A hétvégi lábas workshop hero-jaival így hömbölgettünk, tekertük a tónust, bepöccintettük a bokánk és nyújtottunk minimalistában; a rövidtávú benefit pedig azonnal meg is mutatkozott: a krónikus talpi görcsölők tegnap elfelejtkeztek a görcsről, a hypermobilak pedig azóta is feszült izgalommal (aka izületekkel) várják a következő gyakorlást.
Kicsi csodák napja volt ez is, de mi a hosszú távú dolgokban és az önsegítésben hiszünk, amihez most már szilikon gumimacija-, és felidézhető gyakorlatsora is van minden résztvevőnek.
A jövő a derekasoké, csípős workshopunk lesz legközelebb, sótlanok és rozsdásan billentők készülhetnek.